Nem szeretnék párom soraira reagálni, csak most először és utoljára: egyet kell értenem vele (bár nem mindig van ez így), hogy tényleg a „mi kis csodánkat” van módunk átélni. S a csoda csak most kezdődött, az igazi nagy meglepetés, és a csodák sorozata szerintem csak a kis poronty megérkezése után fog következni. A csoda erre azért nagyon jó szó, mert nem lehet várni, nem lehet számítani, nem lehet felkészülni arra, hogy mikor gondolja úgy, elindul és megszületik; milyen haja, szeme, szája, orra, füle lesz; mikor fog először betojni, bepisilni; (és akkor nagyobb léptékbe kapcsolva..) kire és mikor fog először mosolyogni; hol és mikor fog először felállni, járni, szaladni, aztán már a lányok után is futkosni; az első csókra való készülődései,és aztán a nagy esemény milyen élményeket jelentenek majd számára…….
Na, de elég a filozofálásból. Nézzük inkább, hogyan jutottunk el idáig.
Sajnos tele a világ tabuval, így nem nagyon van igazán módja a pároknak, ezen belül a férfiaknak sem a lombik-projektre való testi, lelki felkészülésre. Főleg azért nem értem, mert úgy érzem, elég könnyedén vettem az akadályokat, s ha még több információm lett volna előtte, valószínű még természetesebbnek vettem volna az egészet. Mert arról ugye semmilyen hivatalos tájékoztató anyagban nem írnak, hogy bemész majd egy szobába, amely el van sötétítve, van egy-két szex-újság az asztalon, van egy ágy is (hogy minek, azt nem értem), elolvasol egy több pontból álló higiéniai útmutatót, aztán szót is fogadsz ennek, ja, és a lényeg: van egy átlátszó műanyag tégely is az asztalon, és aztán………. zavartan próbálod a kezedben melegedő tégelyt valahova elrakni (zsebbe?és mi van, ha nem jól tettem rá a kupakot és kifolyik?; táskába? de nem ciki, ha nővérek előtt elkezdek az aktatáskámban az akták és az uzsonnás zacskóm között kutakodni???), hogy a cseverésző nővérek között a labor szobába leadd az anyagot (ugyanazon nővérek között, akik előtte megkérdezték, „hány nap megtartóztatás volt?”).
Általában én nagyon sok mindent megpróbálok racionálisan felfogni, így –ahogy írtam- a lombikos sztoriban megkíséreltem előretekintve elfogadni a helyzetet, és optimistán felfogni a megpróbáltatásokat. Nagyon rossz volt látni, érezni viszont, hogy mindez nem volt ilyen egyszerű a páromnak. De ne is gondoljunk erre, inkább örüljünk, hogy vége a kiszolgáltatottságnak, tehetetlenségnek.
Néha irigylem a páromat, hogy ő közvetlenül részese lehet a változásnak. Ő közvetlenül (hogyan másképp) érzi, ahogy mozog a kis gengszterpalánta. Persze most már én is szerencsére látom, érzem a rugdosást, de csak mandinerből, egy hasfalon keresztül… Ezért már nagyon várom, hogy megérkezzen Őurasága, mert akkor a csoda is eljön ténylegesen.
Utolsó kommentek