Én viszont úgy szeretem Kiflit, mintha a gyermekem lenne, féltem, óvom őt mindentől, örülök, ha ő örül, boldog vagyok, ha ő is az…

Tegnap történt vele egy kis „baleset”, amit egy barátunk kutyája okozott. Az első perctől kezdve valamiért nem szeretik egymást, Kifli fél tőle, ő pedig ezt kihasználva, félelemben is tartja. Igyekszünk a találkozásaikat a minimálisra csökkenteni, de tegnap megpróbáltuk, hátha képesek lesznek egy közös sétát együtt eltölteni.. Hát sajnos megint rosszul sült el a dolog, Kifli volt a szenvedő fél, aki egy sebbel és hihetetlenül rosszkedvűen tért haza…Ez tegnap este sem javult, sőt ma reggelre kifejezetten rossz volt a kedve, nem ugrándozott, csak ült és szomorú szemekkel bújt hozzám..

Nagyon rossz volt így látni az én hiperaktív kutyámat..ezért ma délután úgy döntöttünk, megmutatjuk egy állatorvosnak, olyannak, akiben megbízhatunk…

Bevallom, a rendelőig sírtam, annyira féltem, hogy valami baj van vele..

De miután hazafelé jöttünk , már nyugodtabb voltam, mert megnyutattak, hogy talán fáj neki a sérülés amit szerzett, de túl lesz rajta, ami talán nagyobb baj, az a lelki sérülése, mert köztudottan a vizslák, igen érzékeny kutyusok és ez alól a mi szuper Kiflink sem kivétel…

Hát így fest most az én hősöm: