Hiába volt nagy a meglepetés, nagyon gyorsan hozzászoktunk a gondolathoz, hamarosan egy pici életről kell majd gondoskodnunk. De egy valami még előttünk állt. Elmondani a lányunknak, hamarosan kistesója érkezik. Sokáig gondolkodtunk, vajon mikor cselekszünk helyesen.? Ha azonnal megosztjuk vele az örömünket, hiszen annyira vágyik már egy tesóra. Vagy várjunk egy picit, míg biztos lesz, és egy kicsit erősödik bennem ez a pici élet. De amint eljött az este, tudtuk, el kell mondanunk. Nézett rám a kis szemeivel, mikor elmondtam neki:”nem lesz több lombik beavatkozás”. Azt hiszem, nem értette, mert már könnyes volt a szeme mikor azt kérdezte: „De miért Anya?” Azt hiszem azt válaszoltam erre:” Tudod elindult felénk egy olyan gólya, aki a tesódat hozza nekünk”. Másodpercekig csak nézett ránk, majd ugrálni kezdett és azt kiabálta: „Lesz tesóm, lesz tesóm….!” Úgy érzem, ezekért, a pillanatokért érdemes élni és ezek azok, amiért már nem számít semmilyen kudarc és kétségbeesés, ami mögöttünk állt.
Ugyan ez a blog elsősorban Barniról fog szólni, illetve arról az időszakról mikor őt várjuk, anyai szívem nem engedi, hogy kihagyjam a lányomat, Amandát.
1997. június 09-én érkezett el a pillanat arra, mikor a kórházba egyszerűen, muszáj volt bemennem. Amit magammal vittem, az egy 38 hetes pocak volt és egy név a fejemben: Amanda. Akkor még nem tudtam mi fog velem történni, talán 19 évesen fel sem fogtam azt, ami körülöttem zajlott. Amanda nagyon rendes volt már akkor is. Pár óra vajúdás után Június 10-én 00.20 perckor megszületett az én pici lányom. Az első kérdésem az volt: „Ugye rendben van vele minden?” Azóta is sokszor eszembe jut ez a mondat. 
Azt hiszem az anyai aggódás, és féltés sohasem múlik el. Amanda igen nagy kihívást jelentett nekem, egyedül vágtam neki a szülői feladatoknak. Voltak gyönyörű pillanataink, de nem tagadom, volt mikor nagyon nehéz volt vele egyedül. Hálás volt minden pillanatért, törődésért. Őszintén mondhatom, igazán klassz kis csajt kaptam. Sok év telt el, mire azt kezdtem érezni, nagyon jó lenne már igazi családban élni. De egy jó férjet és apát nem lehet a szögről leakasztani. Hát vártam! Talán majd értem is eljön a herceg azon a bizonyos lovon. Na, jó akkor már a lóról is letettem, sőt, hercegre sem vágytam, csak egy nekem való pasira. Egy nap aztán ott állt előttem. Éreztem ő lesz az, reméltem, ő is ezt érzi. Azóta ő lett a férjem, az én kis pocaklakóm apukája. Teljes lett a családunk és bár az összeszokás nem mindig volt zökkenőmentes, ma már bátran mondhatom, nagyon szeretik egymást. Amanda igazi apukára talált és csak remélni tudom, hogy a párom is hasonlókat érez. Elindult tehát a mi közös életünk, amit 2007. március 31-én a szülinapomon meg is pecsételtünk. Ezen a napon mellettem volt az én drága barátnőm is….Ingrid!
Utolsó kommentek