Nem véletlenül jutott eszembe a fenti mondat. Hosszú hónapokig vártunk a mi kis közös csodánkra. Elterveztük milyen lesz, mikor ölelhetjük majd magunkhoz, sőt talán már a szeretet is kialakult a szívünkben. De nem alakult minden a terveink, vágyaink szerint. Most már tudom, bizonyára nem véletlenül. Sosem gondoltam volna, lehet a vágyaink eléréséhez, pont arra van szükség, hogy egy kis időre elengedjük azokat. Ezért történhetett meg velünk az, hogy miközben a 3. lombik beavatkozásra készültünk egyik pillanatról a másikra megváltozott az életünk. Sosem felejtem el a napot. Ingrid barátnőmmel volt találkám, a szokásos csajos dumálás. Miközben reggeliztünk egy bevásárlóközpontban, arról panaszkodtam neki, nem értem megint miért történik velem meg olyan, amire egyáltalán nem vágyom. Elmeséltem neki, hogy a felkészülés 32. napján tartok, már 5 napja egy másik injekciót kellene kapnom, de ennek az lenne a feltétele, hogy megérkezzen az a 4-5 nap az életemben, amire az elmúlt hónapokban sohasem vágytam. De csak nem jött én meg már idegesen azt képzeltem megint valami baj lesz. Ingrid azt javasolta, hívjam fel a doktornőt. Én meg hallgattam rá és 5 perc múlva már tele izgalommal, de főként félelemmel autóztunk a Kaáli intézet felé, mely mindkettőnk számára egy igen fontos hely. Amikor megérkeztünk azonnal a vérvételes szoba felé irányítottak.  Megtörtént a vérvétel, én pedig arra gondoltam:”majd nemsokára kiderül milyen új problémával kell majd megküzdenünk”. Egy óra türelmet kértek tőlünk, de mi a barátnőmmel nagyon jól éreztük magunkat. Beszélgettünk, nevetgéltünk, olyan érzésem volt..jöjjön aminek jönnie kell. De erre nem számítottam. A nővérke egyszer csak kilépett a szobából, felénk fordult és azt mondta: „Hát, nem lesz itt semmiféle lombik” Azt hiszem életem legnehezebb pillanata volt, vajon mi történhetett? –ez járt a fejemben. Akkor hallottam tovább csak a mondatot…”gyönyörű terhességet mutatott ki a vérvétel” ! Nem is tudtam megszólalni, Ingrid a nyakamba ugrott és azt mondta: „ Drágám, neked kisbabád lesz”! Azt hiszem életem egyik legtökéletesebb mondata volt ez.( a többiről majd még később írok) Milyen régóta vártam erre. De pont most? Pont így? El sem akartam hinni. Az első gondolatom az volt, hogyan osztom meg mindezt életem párjával. Túl snassznak és egyszerűnek gondoltam volna felhívni telefonon. Várni szerettem volna, várni egy megfelelő alkalomra, bár azt is tudtam, sokáig úgysem leszek képes titokban tartani. Hiszen különleges mosoly ült az arcomon. Valószínűleg a boldogság igazi mosolya. Egész napom azzal telt, próbáltam feldolgozni a hallottakat és kitalálni, hogyan osszam meg a férjemmel mindezt. Aztán hazafelé egy gyönyörű, babás képeslapot vásároltam. Mikor hazaértem, gondolkodás nélkül írtam bele a következő sorokat: „Kedves Apa! Azt még nem tudom, hogy kisfiú leszek-e vagy kislány, de az biztos, hogy az anyukám pocakjában kell kivárnom azt a 8 hónapot, hogy végre láthassalak”. Valahogy ez jött belőlem és ezután csak annyi maradt hátra, érkezzen már végre haza. Türelmetlen voltam, de egyszer csak ott állt előttem, én meg a könnyeimmel küszködve adtam át neki a kis borítékot. Vártam, míg elolvassa.. egyszer, kétszer, háromszor…Majd ezt kérdezte: „Ez most hogy ? Ez most hogy?"—Azt hiszem erre én sem tudtam semmi okosat mondani. Fogalmam sem volt, csak azt tudtam elérkezett a pillanat, amire olyan régen vártunk…….