Ahogy egy gyerek cseperedik folyamatosan tanul a szüleitől. Rengeteg technikai dolgot, mint pl. egy cipőfűző bekötését, ezen kívül megtanul viselkedni, és ami a legfontosabb általuk kialakul a személyisége. Biztosan minden családban kialakul, hogy az anya vagy épp az apa tanítása és személyisége lesz döntőbb a gyerek életében. Szerintem ritka az, hogy egyformán képesek „hatni” a gyerekre. Az én esetemben, egyértelműen az apukám volt mindig is aki közelebb állt hozzám, akire feltétel nélkül felnéztem és aki azt hiszem mindent meg is tett azért, hogy becsüljem és tiszteljem őt. Talán a személyiségéből, temperamentumából is én örököltem többet. Sok mindenre megtanított, elnéző volt és feltétel nélkül szeretett. Sajnos sokszor talán nem kellett volna, mert akkor más lennék, a hiányosságaim is talán ebből adódnak. Azt gondolom, minden gyerek mikor felnőtté válik, eltervezi, hogy amit ő pl. nem kapott meg a szüleitől, majd biztosan megadja a saját gyerekének. Vagy amit megkapott, de felnőttként úgy érzi talán nem vált hasznára, azt majd másképpen fogja csinálni. De kétségtelen, hogy a nagyszülők biztosan felfedezhetnek sok mindent magukból az unokáikban. Amikor Ő 5 éves volt, akkor születtem meg én.. Apukám az első perctől kezdve igyekezett minket egyformán nevelni, mégis mások lettünk. Míg én egy izgő-mozgó locsi-fecsi kislány voltam, a testvérem mindig megfontolt volt és tudatos. Amíg az én dolgaim mindig rendetlenek voltak, a bátyám igazán rendszerető volt. Nekem mindig mehetnékem volt, ő szeretett otthon ülni. Míg nekem ezer barátom-barátnőm volt, ő tudatosan válogatta ki még a barátait is. A tanulás nekem csak egy kényszer volt, és inkább csak lavíroztam az iskolában és tökéletesen elégedett voltam a biztos 4-es jegyeimmel, a bátyám mindig is szuper tanuló volt. De ez engem egyáltalán nem zavart, látszólag a szüleinket sem, a testvérem talán sokszor neheztelt rám, mert az ő szemével, én egy különc voltam. Amikor Amanda megszületett, elköltöztem otthonról, Ő még maradt. De igazán jó testvérek maradtunk, és ahogyan felnőtté váltunk már nem is számítottak annyira a különbségeink sem. Talán a génjeimben hordoztam azért belőle is, mert azóta rend és tisztaság mániás lettem. Jó pár évig lakott még apuékkal, amikor is egy nap, ő is elköltözött. Úgy éreztem mindig is és apu oly sokszor el is mondta ezt nekünk, : A testvéremre mindig számíthatok, mert ő örökké a testvérem marad és egymásban mindig feltétel nélkül kell bíznunk és egymást örökké szeretni is fogjuk. Alakult mindkettőnk élete, hol így, hol úgy, de még ha adtunk is egymásnak néha tanácsot, mindenki ment a maga feje után. Ahogyan ez szerintem normális is. Valahogy mindig úgy éreztem én jobban kötődöm hozzá, bár lehet ez nem igaz, lehet ő is így érezte.
Most már nem is tudom hány évvel ezelőtt, de megismerkedett egy lánnyal, aki ahogyan visszaemlékszem, sosem volt nekem túlságosan szimpatikus. De mivel a bátyámat nagyon szerettem, mindent megtettem azért, hogy ha már megszeretnem nem is sikerült, de legalább normális viszony alakulhasson ki közöttünk. Teltek az évek, és én egyre jobban azt éreztem, nem való a bátyámhoz, sőt ha őszinte akarok lenni, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán valakihez való lenne. De még mindig igyekeztem. Persze volt jó pár szituáció, ami után, egyre jobban azt éreztem, nem megy nekem ez a haverkodás…de tartottam magamban azt a bizonyos tüskét. Tavaly a műkörmösömnél jártam, mikor is egy véletlen megjegyzése után azt hiszem egy világ omlott össze bennem. Kiderült, az én szeretett és becsült testvérem eljegyezte a lányt. Már szinte mindenki tudott róla, csak én nem. Ekkor volt egy beszélgetésünk, elmondtam neki, mennyire megbántott azzal, hogy én tudtam meg utoljára és akkor végre kiöntöttem a szívem is és valóban elmondtam(lehet helytelenül, de ez akkor nem érdekelt) mit gondolok a lányról. Úgy éreztem sajnálja a dolgot, mármint azt, hogy így intézte és bár bennem a csalódás megmaradt, igyekeztem elfelejteni. Sajnos úgy érzem a bátyám nagyon sokat változott az elmúlt időben, és nekem egyáltalán nem tetszik ez a változás. Kijelentette, hogy neki saját élete van és ilyenkor úgy éreztem mi már bele sem férünk. Én sokszor hívtam őket hozzánk, ő soha…..tényleg nem fértünk bele az életébe. Az elmúlt évben szinte soha fel sem hívott már, Amandát sem kereste…és ekkor kaptam még egy hatalmas pofont, amitől még a mai napig nem tudtam felkelni. Ismét a műkörmöstől tudtam meg, megtörtént az az esküvő, amiről a bátyám az eljegyzés után úgy beszélt, mintha sosem történne majd meg. Titokban, állítólag senki sem tudott róla, csak utána., a körmös is, csak én nem……Elvesztettem a testvéremet, aki az egyik legfontosabb ember volt mindig is az életemben. Azóta nem beszéltünk és én hiába szeretem őt, azt hiszem, nem tudok neki megbocsátani.
Nagyon szeretném megtanulni mit tehetek azért, hogy a Amanda és Barni igazán jó testvérek legyenek, mert még mindig azt gondolom, a testvéri kötődésnél nem sok fontosabb dolog lehet ezen a világon.
Utolsó kommentek