Mindenki másképpen viseli ezt a 9 hónapot. Szerencsés vagyok, mert tényleg semmi bajom sincs, ugyanolyan energikus vagyok, mint régen, teljesen jól vagyok. Engem lelkileg visel meg, a testem változásait nehezen viselem. Ma nézegettem nyáron készült fotókat ( itt jegyezném meg, nem önsanyargatásból, hanem mert Amanda angol leckéjéhez családi fotókat kellett nyomtatnom)..hát nagyon elkeseredtem. Hiányzik a régi testem, szeretném a karjaimba tartani Barnit és visszakapni a régi énemet. BF édesen mondogatja, hogy tetszik neki ez a változás, de én mégis elkeseredett vagyok. Mindenhol azt hallom, milyen nehéz volt az utolsó két hónap. Én nem így érzem, csak már ne nőnék tovább. Pár napja kezdtem el gondolni a szülésre, ami valamiért a gondolataimban nem jár hatalmas fájdalmakkal. Persze ez butaság, biztosan nem lesz kellemes, de remélem BF büszke lesz majd rám és Barnit sem szenvedtetem meg túlságosan. Inkább értük aggódom. Már nagyon szeretném Amanda boldog arcát látni, mikor meglátja a testvérét és kíváncsi vagyok arra is, Kifli hogyan fogadja majd az új családtagot.