Tavaly november végén mikor ide írni kezdtem, az első posztomnak azt a címet adtam: „A mi kis csodánk”. Mert tényleg úgy is éreztem, egy igazi kis csodát kaptam a pocakomba. De most már tudom, az igazi kis csodámat 4 nappal ezelőtt kaptam meg…
Március 07-én éjjel 1 órakor szokatlan érzésre ébredtem. Talán akkor már sejtettem, eljött az én időm. Nyugodt voltam. Kimentem a szokásos mosdó körre, amikor visszafeküdtem, már éreztem az első fájást. Nagyon figyeltem ezután. Furcsa érzések kavarogtak bennem, mert egyik percben azt éreztem, bárcsak abbamaradna, mert hát még nem vagyok felkészülve, meg olyan jó lenne még aludni egy picit. A következőben meg izgatottan vártam, jön e még egy ilyen érzéshez hasonló. De jött, én meg hajnali 3 óráig nézegettem az órát, akkor még 10 perces kihagyásokkal éreztem a mocorgást. Akkor úgy döntöttem, elmegyek fürdeni, akkor legalább telik az idő. Szóltam BF-nek, hogy ne ijedjen meg a víz csobogásától, aki félálomban kérdezte, hogy biztos jó ötlet ez? De én nem is feleltem, csak indultam, mert akkor már tudtam, ez tényleg valaminek a kezdete. 30 percet ülhettem a kádban, majd a nappaliban néztem a Tv-t. Itt szeretnék BF beszámolójában írtakra reagálva leírni, hogy a Tv sípolása a következőért volt. Valamilyen külföldi csatornát néztem, ahol nem volt teletext. S így nem tudtam a fájások közötti időt nézni, ezért kapcsolgattam át a magyar csatornára, ahol még nem volt adás, s ezért sípolt. J
5-kor úgy éreztem, felkeltem BF-et s megosztom vele a hírt. Ekkor még kicsit odabújtam mellé, együtt néztük a fájások közti időt, majd az én kis éhenkórász férjecském a reggelire startolt, amit én sem bántam, mert jól esett pár falatot enni. Fél 6-kor BF sürgetni kezdett, hogy hívjam a szülésznőt, aki azt mondta ő fél 7-re bent lesz és szeretettel vár. Negyed 7-kor indultunk el itthonról, és nagyon gyorsan ¾ 7-kor már le is parkoltunk a kórház előtt. A papírjaimat a kezembe fogtam és csak azokat vittem magammal. Mikor felértünk, a szülésznőm, Ica megvizsgált, és közölte, 2 ujjnyi a méhszáj, és elhangzott még egy mondat is, amire 9 hónapja vártam: Ma megszületik Barnabás.
Kimentünk a szülőszoba elé, ahol BF várakozott, (aki a tegnapi elmondása szerint, fel volt készülve arra, csak vaklárma az egész és megyünk haza….) Ica szájából hallhatta, nem csak én szeretném már megszülni, hanem Barni is partner ebben. Megbeszéltem Icával, hogy felhívja az orvosom, bár nekem akkor már voltak sejtéseim, hogy nem fog átjönni ebbe a kórházba. Lementünk a csomagért, majd vissza és én átöltöztem. Ica addigra elérte a dokimat, aki közölte, hogy ő a Margit kórházban a műtőben lesz délelőtt, így biztosan nem fog átérni. Hát ott álltam, szülésznővel, orvos nélkül, de Ica megnyugtatott, hogy megkeresi nekem a legtökéletesebb orvost kórházban. Ez kb. fél 8 körül volt, ekkor egy 20 perces ctg vizsgálat következett, majd 8 órakor Ica ajánlgatni kezdte a fürdőkádat én meg hagytam magam rábeszélni. Nagyon kellemes 1 órát töltöttem a forró vízben, BF ült a kád szélén, beszélgettünk és én teljesen jól éreztem magam. Ez idő alatt, Ica megérkezett egy nagyon fiatal, szimpatikus doktornővel, aki lelkesen a tudtomra adta, hogy akkor ő lenne majd az orvos…Hát legyen, pozitív volt a benyomásunk róla az első pillanattól. 9-kor Ica azt javasolta, nézzük meg hol tartunk. Bevallom, arra gondoltam, minek nézegetnek ilyen sűrűn, hiszen nem történt semmi extra, de azért hagytam magam sodródni. A vizsgálat után, nagyon ledöbbentem, 4 ujjnyi. Nem is értettem, mert ha őszinte akarok lenni, nem szenvedtem igazán. Ekkor még az alternatív szülőszobában maradtunk, feküdtünk az ágyon, beszélgettünk. Negyed 10-kor kezdtem kicsit kellemetlenül érezni magam és elhinni, ez tényleg fájdalmas lesz. Ekkor újra benézett a doktornő, akivel abban maradtunk : burkot repeszt. Nagyon féltem ettől, de egy fájás alatt, fájdalommentesen estem rajta túl, és ráadásul azt ígérték, innentől kezdve extra gyorsasággal fog majd megszületni a kisfiúnk. 3/4 10-kor Ica arra kért, szedjem össze minden erőmet és menjünk át a másik szülőszobába. A saját lábamon mentem át, azt mondhatom még nagyon is jól voltam. Gyakori, bár igen rövid fájásaim voltak mindvégig, ami nekem jó volt, bár így utólag már tudom, a szülést nem segítette…Átérve azért már tapasztaltam a szülés árnyaltabb oldalát is.. Arra emlékszem, hogy nagyon zavart a mozgolódás a szülőszoba ajtajánál, ami nem volt gyakori, de ha mégis megtörtént én nagyon morcosan kiabáltam rá mindenkire, hogy csukják be az ajtót…A szülésznőm végig nagyon kedves volt és türelmes, a doktornő mellettem volt, nagyon jó párost alkottak. BF igazán hősként viselkedett, úgy vettem észre, nagyon figyelte a szülésznő és a doktornő tanácsait és azokat mondogatta nekem ő is. Nem volt férfias okoskodás.. J Sodródtam az árral, tűrtem egyik fájás után a másikat, közben néha méltatlankodtam, mint pl. akkor, mikor megkértek rá, hogy tartsam a térdeimnél a lábamat, és ne az ágy szélén lévő kapaszkodót markolásszam. De nekem az volt jó és akkor úgy éreztem képtelen vagyok másképp tenni. Sajnos elég rövid ideig tartottak a fájások ezért lassan haladt előre a fiatalember. BF azt meséli, többször látta kint a félig a fejét, de aztán liftezett is vissza, mert elmúlt a fájás, meg az erőm is bizonyára. Ekkor Ica egy kis oxitocint javasolt, ami nagyon gyorsan meg is hozta a hatást… Aztán egyszer azt éreztem, na ez már több az elviselhető kategóriánál, de még tettem a dolgom, nyomtam, ahogyan kérték tőlem., és akkor éreztem a megkönnyebbülést, majd még egyet és végén mikor a teste is kicsúszott egy utolsót…. Lenéztem és megláttam a lila kis testét és el sem hittem, hogy végre megérkezett. BF könnyes szemét láttam csak és utána már tényleg valósággá vált, mert ott feküdt rajtam. Forró volt a teste és csúszós. Pár percet feküdt így rajtam, majd mellettem fürdették, öltöztették és adták oda BF karjaiba. Leírhatatlan érzés volt, és akkor még nem is sejtettem, hogy eljött a pillanat, amitől annyira féltem. Ica nagyon lelkesen segédkezett a gátvédelmes szülésem kivitelezésében, ami szinte tökéletesre sikerült. A végén mégis picit hiba csúszott a rendszerbe, amire egyből , alku nélkül ígértek be 2-3 öltést. Remegtem, mert ettől féltem. Fáradt voltam és kimerült, de beletörődtem, biztosan ki is fogom bírni. A doktornő egy kis türelmet kért, el kellett mennie egy másik szüléshez. Amíg ő elment mi hárman maradtunk, nézegettük Barnit aki BF karjaiban békésen aludt. Eltelt 30 perc, mikor én már megnyugodtam.. és akkor megérkezett a doktornő egy injekciós tűvel a kezében, a többit nagy örömömre nem láttam. Az a 15 perc amíg tette a dolgát, rosszabb volt mint bármi odáig. Úgy éreztem az életemért küzdök. Sajnos ennek hangot is adtam, sírtam és szinte könyörögtem hogy ezt már ne. Talán nem is a fájdalom volt olyan elviselhetetlen, inkább csak Amandával szerzett borzalmas emlékeim erről. Szerintem BF ott rémült meg igazán, mert addigra már azt gondolta, túl vagyunk mindenen. Hát túl is estünk, bár valószínűleg megint ezt a részét fogom majd mindig is negatív élményként mesélni. Pár perc elteltével átsétáltam a másik szobába, ahol Barni azonnal szuper ügyesen bebizonyította, evési gondjaink majd nem lesznek és ahol még egy picit hármasban örülhettünk egymásnak.
Nagyon örülök, hogy a végül a Szent Imre kórházat választottam, mert Ica támogatása nagyon megkönnyítette a dolgom Hálával tartozom a férjemnek, aki végig szuperul viselkedett, szeretett és ezt nagyon jó volt érezni, mert rengeteg erőt adott. …De a legfontosabb mégis az, amit az élet adott ott nekem…2008. március 07-én 10 óra 27 perckor, egy pici kis egészséges kisfiút, aki ott abban a másodpercben a szívem legmélyebb csücskébe került addig, amíg csak élek. 
Utolsó kommentek